2017. augusztus 17., csütörtök

A legbátrabb

Egy nappal a kapcsolattartás után az exem felhívott, hogy ha szeretnék együtt lenni a gyerekkel a vörösvári napok alkalmával, akkor vasárnap 10-től 11-ig elvihetem őt, mert neki nincs pénze körhintára meg hasonlókra. Rábólintottam, mert ezzel nagyszerű alkalom nyílt rá, hogy egy új kalandban legyen részünk.

Azért csak 11-ig lehettem a gyerekkel, mert az anyja egy bábszínházi előadásra akarta őt elvinni, az pedig 11-kor kezdődött...

Nos, 13-án ismét találkoztam Dórival, aki boldogan jött velem :)

A dzsembori tőlük párszáz méterre volt a bányatavak mellett, tehát alig öt perc alatt odaértünk. Dóri mindent ki akart próbálni, ami mellett elhaladtunk, holott nagyrészt fogalma sem volt róla, hogy mi micsoda. Az első, számára is egyértelmű játék egy egyszerű "körvasút" volt, amire felülhetett:

Az első kanyar után

Nekem elég gagyinak tűnt, és ahogy észrevettem Dórin, neki is. A vasút lassú köröket írt le egy apró kis pályán, amin kívül semmi mást nem csinált. Nem volt benne semmi érdekes és izgalmas.

Dóri visszafogott mosolya, ahogy Apa fényképkészítésére reagál

Észrevettem, hogy Dóri direkt nem néz rám, ha fényképeket készítek róla. Nem tudom miért, pedig megszokhatta már, hogy évek óta rögzítem az eseményeket róla. A fenti képen sem nézett rám, de tudta jól, hogy fotózni fogok. Elfordult tőlem, majd maga elé meredve mosolygott, amiről azt hitte, hogy eltakarhatja előlem, de tévedett. A jó kedve még így is tisztán kivehető maradt.

Az ötperces menet ötszáz forintba került, amit csupán azért említek meg, mert itt minden játékot ötszáz forint ellenében lehetett kipróbálni. Ez egy "ötszázas" hely volt, a játék méretétől és fajtájától függetlenül. Kivéve persze a dodgemet, mert az hétszázba került, és az ötperces menetidő helyett csupán három és fél percet kap a betérő vendég. Kérdeztem is a pénztárost, hogy miért ennyi és miért nem öt perc a menetidő, mire rámrivallt, hogy a helypénz sokba kerül és ezé'...

Nem egészen értem az üzletpolitikájukat, de komolyan. Miért nem kétszáz forintba kerül egy menet? Akkor még az is felülne, aki egyébként csak lézengett a játékok között, s még a gyerek is több mindent kipróbálhatott volna. Igaz, hogy apránként, de mégiscsak több pénz folyt volna be a kasszába, mint így. Ráadásul, ha elhíresül, hogy itt minden csak kétszáz, akkor még az is eljött volna, aki egyébként nem. Példa erre a lányom anyja, aki az ötszáz forintot túl soknak tartotta, hogy befizesse valamire a gyereket, viszont kétszáz forintért pár dolgot kipróbáltak volna.

Na mindegy, ők tudják. Ha a szervezőknek megéri ennyiért, hát csinálják. 

Az ötszáz forint egyébként nekem is sok volt. Öt percért ötszáz... Végülis felültünk pár dologra, de kevesebbre, mint amennyit a gyerek szeretett volna. A dodgem annyira nem érdekelte, hogy a három és fél perces menetidejét éppen végigülte. Csak ült mellettem és egykedvűen nézett ki a kocsiból. 

Ami viszont utána jött, azért epekedve könyörgött: a körhinta!

Anya korábban elmondta, hogy a felnőtteknek való körhintára ne üljünk föl, mert az nem neki való, és az egyszemélyes ülés is veszélyes neki, viszont a másik féle körhinta, amelyik rúdra van erősítve és kétszemélyes ülései vannak, arra nem mondtam nemet. Nem tudom mi a hivatalos neve, de mivel körbemegy és hintázik, hát ez is egy egyfajta körhinta, azt hiszem.

Közös szelfi az indulás előtt

Azt hittem, hogy Dóri megijed majd tőle, de nem így történt. Ráadásul nemhogy ő, hanem inkább én voltam az, aki "félt", hiszen - köztudottan - tériszonyos vagyok. Lentről nem tűnt olyan félelmetesnek, mint fentről, és úgy vélem, hogy Dórinak még ez sem volt elég hatásos, hogy beleremegjen a gyomra.

A magasban ülve

Nem is a magasság volt benne a félelmetes, hanem az a gyorsulás, amellyel a magasba emelt a szerkezet. Mintha egy hullámvasút egy szakaszán lennénk. Számomra abnormális egy ilyen, és lám, vannak akik ezt élvezik.

Azt hiszem egyértelmű, hogy kinek jön be a dolog


Ahogy forgott a körhinta eszembe jutott, hogy vajon megfelelően ellenőrzik ezeket a szerkezeteket? Elég nagy erők hatnak az anyagra, amiből a játék készült, ami ha nincs megfelelően karbantartva, végzetes balesetek is lehetnek belőle. Elég talán egy elrozsdásodott csavar, hogy domino-szerűen döljön össze az egész, maga alá temetve pár embert, vagy egy megfáradt fémrúd, ami elhajolva elengedi a hintát. Ezeknél a vándormókusoknál nem lehet tudni, hogy mi van megfelelően tartva és ellenőrizve, a hivatali engedélyeztetésről már nem is beszélve. 

A dzsembori első fele a magasból nézve

Dóri menni akart még egy kört, de nem lehetett, mert csupán pár percünk maradt 11-ig. Amikor kikászálódtunk a hintából, felemeltem őt az ölembe és adtam az arcára egy hatalmas puszit.

- Hűűű, de bátor kislány vagy, Kicsim! - mondtam neki, mire Dóri elmosolyodta magát. 

- Milyen magasan voltunk, te pedig egy cseppet sem féltél! Még sosem láttam ilyen bátor kislányt, mint amilyen te vagy. 
- Bátor kislány vagyok - felelte Dóri.
- Te vagy a legbátrabb! Nincs még egy olyan bátor gyerek, mint te! - dícsértem meg, Dóri pedig büszkén mosolygott a karjaimban. 

Láttam rajta, hogy jól esik neki amit hall, és az, hogy az édesapja így felnéz rá. Boldog volt, hogy büszke vagyok rá, amiért ilyen bátor volt a körhintán. 

Szeretett volna felmászni még az ugrálóvárra is, de mivel hosszú sor állt a bejárata előtt, ezért nem maradt rá időnk, hogy végigálljuk: Anya két perc múltán megjelent a tömegben, így indulnunk kellett a bábszínházba. 

Amíg sétáltunk, elmeséltem Anyának, hogy Dóri milyen bátran viselkedett a körhintán. Míg Dóri büszkén kihúzta magát előtte, addig Anya elképedve nézte a hintát.

- Felültetek a körhintára? - kérdezte felemelt szemöldökkel.
- Fel ám, és Dóri olyan bátor volt, hogy csak na... - feleltem.

Anya ezután nem mondott semmit, de talán azért, mert már túl voltunk az egészen és nem látta értelmét. Szerintem, ha a játék előtt beszélünk róla, akkor tuti nem enged fel minket, viszont most, hogy már a hátunk mögött hagytuk az egészet, inkább hagyta a csudába. De talán ő is meglepődött rajta, hogy Dóri játszi könnyedséggel vette a megpróbáltatást, amit még maga sem hitt volna el korábban. 

Ahogy haladtunk a bábszínház felé, Dóri észrevett a zsibvásárban egy rózsaszín gyerek-babakocsit, amiben egy játékbaba ült. Odarohanva hozzá, már rántotta is ki a többi játék közül. Mivel nem volt rá keret, ezért sajnos nem vehettük meg neki. Nem volt drága, de Anyával úgy döntöttünk, hogy a pár hét múlva esedékes születésnapjára lepjük meg vele. Dóri ezt nehezen emésztette meg, de az ígéretre, hogy nemsokára kapni fog egyet, végülis megszelidülve folytattuk utunkat.

Eredetileg nem lehettem volna jelen a bábelőadáson, mert Anya csak 11-ig engedélyezte az együttlétet, de amikor magam is letértem velük a sátorhoz, nem szólt egy szót sem. Odabent sok gyerek várta már az előadás kezdetét, és Dóri is izgatottan nézte, hogy vajon mi fog történni a színpadon. Tíz percnyi várakozás után az előadás el is kezdődött, és kábé tíz percig bírtuk lekötni vele a figyelmét, mert annál tovább - akárhogy is akartuk - nem tudott az ölemben megmaradni. Kénytelenek voltunk tehát felfüggeszteni a színházat, s találni valami más elfoglaltságot. 

Mivel a tervezett program dugába dőlt, ezért az üres időt vonatozással töltöttük. Anya és Dóri ugyanis korábban már vonatoztak együtt, mivel kapcsolatban Anya elmondta, hogy Dórinak bár nem tetszett annyira az út, mint várta, de ha kedvünk tartja, akkor elmehetünk vele egy kört. Naná, hogy volt kedvünk, ezért örömmel bólintottam rá a felajánlásra.

Azt hiszem Dórinak nagyon bejött, hogy az apjával vonatozhat közösen

Amikor elindultunk, próbáltam őt az ölembe ültetni, de nem akarta, és később még az ülésből is leszállt, hogy a kocsi falánál állva mégjobban érezze a száguldás örömét.


Az út kábé húsz percig tartott, miközben Anya rákérdezett néha Dóritól, hogy mi van itt, mi van ott, meg tudja-e mondani, Dóri viszont sokszor hezitált, gondolkodott, de nem tudta, a játszóteret például felismerte, "Apa utcáját" viszont nem. 

A körjárat végén Anya vett egy kürtős kalácsot, aminek a sütését végignéztük Dórival. Meglepő, de élvezte, ahogy a szakács gyúrja a tésztát, olajozza a sütőfát, forgatja a parázs fölött a kalácsot. A folyamat közben mindent elmagyaráztam neki, amit mindvégig figyelemmel kísért. 

Ezután evett egy fagyit:


Azt hiszem jól éreztük magunkat mindhárman. Az exemmel való két évvel ezelőtti szakítás óta most voltunk együtt először, Anya, Apa és a gyerek. És túléltük!

Közösen felügyeltük Dórit, közösen néztünk körbe, közösen játszottunk.

Eszembe jutott, hogy ha másfél évvel ezelőtt rábólint a kibékülésre (és igent mond a házasságra), akkor most egységes családként viselhetnénk gondját Dórinak, s ki tudja, talán már a kistesó is útban volna hozzánk. 

Ha akkor megpróbáltuk volna az újrakezdést, akkor egy új házban élhetnénk együtt (a horányi házamat és magát Horányt sem szerette az exem), könnyebb lehetne a gyereknevelés is, valamint a költségek terhe alól is nagyrészben mentesülne a gyermekem anyja. Több ideje lenne mindenre, és Dóri is megkapná azt a figyelmet és törődést, amit például az apja elvesztése miatt nem kaphat meg. Sok-sok dolgot nem csinálhat, mert Anyával nem lehet, de Apa meg nincs mellette, viszont az újrakezdés esetében minden másképp alakult volna.

Elméláztam ezen, hogy mennyi minden másképp alakulna, ha akkor képes egy kicsit másképp gondolkodni, mint amit a pillanatnyi helyzet és a pillanatnyi dühe diktál. 

Jó volt ez a közös program, amiről bebizonyosodott, hogy tudunk mi együttműködni a gyermekünk érdekében. Mert mi másról is szólt ez a mai nap? Dóriról...

Kétségtelenül, Anya a legszívesebben nélkülem vitte volna el Dórit, de mivel anyagilag nem engedhette meg magának a dzsemborit, ezért a segítségemet kérte, pontosabban felajánlotta a részemre, ha van kedvem, akkor együtt tölthetek egy klassz napot Dórival. Mindenképp szerette volna, ha Dóri játszik egy kicsit és megismerkedik ezekkel a játékokkal, aminek azt a formáját választotta, hogy az apjára bízta a felügyeletet.

Azért fontos mindez, mert az óvodás időszak alatt évekig az a helyzet áll majd fönn, hogy amikor Anya dolgozik, akkor senki sem tud vigyázni a gyerekre, csak Apa - aki ugye szíves örömest vállalja a gyerekfelügyeletet -, és mint ilyen, egészségesebb, ha a saját szülejére bízzák Dórit, mintha egy idegenre vagy bármely más családtagra. 

Erről már beszélgettem az exemmel, de egyelőre még nem bólintott rá a dologra, vagyis inkább nem mondott semmit. 

Mivel a jövendőbeni állásában (egyszer, valamikor) délutánba nyúlóan fog dolgozni valahol, ezért Dóri az óvoda felügyeletére lesz bízva, amit Anya nem akar. Azért nem, mert nem szeretné, ha a gyerek az óvodában töltené az idejének javát. Ezt meg is értem, és épp ezért felajánlottam neki, hogy ilyenkor a szabadnapjaimon érte megyek az oviba, megebédelünk, játszunk vagy alszunk egyet, majd hazaviszem őt időben, amikor hazaér maga is. Ez lenne a legésszerűbb és a leghasznosabb Dóri számára, amit - úgy érzem - még megfontolás tárgyává tesz. Vagyis, bármennyire is gyűlöl engem, azért idővel belátja majd, hogy együtt kell működnünk a gyermekünk érdekében. Legalábbis remélem...

Ma sikerült az együttműködés, ami Dóri javára vált.

Ha ő ilyen bátor volt, akkor talán mi is azok leszünk.