2017. február 23., csütörtök

Ötvenkettedik

Sajnos egyértelművé vált számomra, hogy a Családsegítőben való bohóckodásunk már kezd a gyerekkel való kapcsolatom rovására menni, amelyre még az anyuka is rátesz egy lapáttal a hozzáállása okán...

Jelenleg Anyával nincs baj, mert egyre többször enged a gyermek közelébe a kapcsolattartáson kívül is, viszont hibádzik benne, hogy továbbra sem támogatja a tartalmas és észszerű* programválasztást. Magyarán: támogatja, hogy többet legyek a gyerekkel, de azt már nem, hogy a játszótér helyett inkább játszóházba vagy kiállításra menjünk vele. Hetek óta könyörgöm érte, de még mindig nem lépett, holott már gondolkodás nélkül afelé kéne hajlania, ami a gyereknek a legjobb. Ezt vagy azért nem teszi, mert alkalmatlan rá és nem látja át, vagy azért nem, mert nem akarja, hogy a gyerekkel normális elfoglaltságot találjak.

Maga is látja, hogy a gyerek mennyire ragaszkodik hozzám, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy kiegyensúlyozott legyen a kapcsolattartásunk. Talán azért nem, mert nem látja, hogy a Családsegítőben milyen kínszenvedés az időtöltésünk?

23-án találkoztam a kis szöszi csajszimmal, immáron az ötvenkettedik alkalommal. Amit tudni kell róla, hogy a gyerek már az első percben unta magát. Téblábolt, nézett maga elé meg rám... és semmihez sem volt kedve, bármit ajánlottam fel neki. Még a tabletet és a telefont is unottan tolta el magától, pedig azokért korábban tűzbe ment volna. 

A két óránk végül is eltelt valahogy a kanapén ugrálással és evéssel, de borzasztóan unalmas és semmitmondó volt az egész. Anya ismét nem hozott pelenkát, így a gyereket nem tehettem tisztába, valamint azt se mondta, hogy a gyerek még nem evett semmit, ezért nem is készülhettem komolyabb lakomával.

(mivel a gyerek nagyon hamar kinövi a pelenkáit, ezért megegyeztünk abban, hogy magam nem veszek pelenkát, hisz a negyven darabos csomagot előbb növi ki, mint ahogy elhasználnánk, hanem ő maga hoz egyet-egyet a kapcsolattartások idejére)

Azt tudni kell, hogy a gyerek 21-e óta bölcsibe jár, ezért a mai napon délután 2-től 4-ig voltunk a Családsegítőben. Emiatt Dórikám picit fáradt is volt, na meg a fényviszonyok is olyanok voltak, amely a nap végének hangulatát keltették. Az egész olyannak tűnt már az elejétől kezdve, mintha a hazamenetelre készülődnénk. Biztos mindenki ismeri az érzést, így nem kell ecsetelnem.

A gyerek állítólag sem reggelit, sem ebédet nem evett, így gyakorlatilag üres gyomorral jött el hozzám, és mivel erről nem tudtam, komolyabb ebéddel sem készültem. Sajtos pogácsát és Nutellát hoztam, amelyekből szerencsére evett valamennyit. Viszont van ebben az időpont áthelyezésben valami jó is: mivel ezentúl a bölcsőde miatt délután tartjuk meg a találkozókat, hozhatok a gyereknek majd valódi ebédet, mondjuk főzeléket fasírttal, meg palacsintát. 

Na mindegy, a találkozóról nem is említek meg többet, mert nincs mit. Unalmas volt, semmitmondó, és örültem, hogy vége van.

A hazafelé vezető út sokkal nagyobb élvezetet jelentett, mint maga a kapcsolattartás:

Dórimat mostanában általában hazakísérem, aminek a kis drágám mindig örül. Ilyenkor a Trabit a Családsegítő parkolójában hagyom, majd kézen fogva bandukolunk hazafelé. Ez ma úgy nézett ki, hogy a játszótérig kísértem volna csupán, de mivel Dóri nem akart elengedni, ezért megnyugtattam, hogy elmegyek vele hazáig. Igen ám, de mivel délután 4 óra elmúlt, ezért félő volt, hogy a kocsimat bezárják a parkolóba, így vissza kellett érte mennem. Dóri viszont nem engedett most sem, mondván, hogy ő is velem jön, mert trabizni akar. Erről persze szó sem lehetett, mert akkor úgy nézne ki a dolog, hogy elindulunk gyalog, majd félúton visszafordulunk mindannyian, hogy beülve a kocsiba ismét elinduljunk. Épp ezért mondtam neki, hogy visszaszaladok a kocsiért, majd utolérem őket mindjárt.

Dóri egész addig várt, míg vissza nem értem. Az anyjával egy tapodtat sem mozdultak arról a helyről, mert Dóri nem engedett, s mindvégig azt leste, hogy mikor bukkan fel a Trabi a kanyarban. Amikor meglátott, mosolyogva kiáltott valamit, én pedig leparkoltam mellettük az utcán. Kicsikém be akart szállni mellém a kocsiba, de a gyerekülés hiánya miatt ezt az anyja nem engedte. Hát jó, akkor félreállok és gyalog megyek veletek tovább - gondoltam, ezért felálltam az útszéli parkolóba, s kézen fogva folytattuk az utat. 

Dóri hihetetlenül boldog volt, amiért az édesapja is vele mehet, és ilyenkor érzem azt a megnyugvást benne, amit a Családsegítőben nem. A Családsegítő a számára egy játszószobát jelent csupán, ahol viszont már nincsenek játékok, azaz nincs mivel játszani, s ennél fogva már unja. Az ő birodalma odakint van a kerítés túloldalán, és ha az apja is ott lehet vele, akkor minden tökéletes.

Az anyja megkérdezte tőle, hogy akar e sétálni, de Dóri erre nemet mondott, merthogy ő Apa ölében szeretne lenni. Egész hazáig a karomban tartva mentünk, s megérkezvén az otthonához, még ott sem akart elengedni. Az úton mindvégig azt ismételgette nekünk, hogy ő Apához akar menni megnézni a szobáját, s nem volt ez másképp akkor sem, amikor búcsúzkodni kezdtünk. 

- Apához akar menni Felisz... - mondogatta egymás után, nekem pedig sajnos magyarázkodnom kellett, hogy nem lehet, mert még nincs kész a szobája, meg most amúgy is késő van már ahhoz. Viszont elmondtam neki, hogy nemsokára kirándulunk egyet.

Hetek óta tervezem a kirándulást, de ez egyelőre még a borongós időjárás miatt nem válhatott valóra. Múltkor is inkább a cukrászdába mentünk (lásd: Cukrászdában), mert Anyának nem volt kedve máshoz. És ez a kedvtelenség nem lehetett az idő miatt, hiszen akkor a játszótéren sem időztünk volna annyit. Szerintem azért nem mentünk el Esztergomba és vissza, mert számára a kirándulás a verőfényes nappal, a meleggel és a madárcsicsergéssel egyenlő. Az tény, hogy jobb a jó időben ténferegni, de nem kizáró ok a borús ég és a 10 fokos hőmérséklet, ha egyszerűen csak vonatozásról volt szó. Mindegy, nem érdekes. Talán neki van igaza, de értse meg az én szempontomat is, hogy hetente csak két nyomorult órát láthatom a gyermekem, Dórinak pedig oly mindegy milyen idő van, amikor annak örül a leginkább, hogy az apjával csámboroghat valamerre. 

Dórinak tehát elmondtam, hogy úgy néz ki hétvégén találkozhatunk (utalva az anyjára, akitől az egész találkozó függ), s addig csak kibírja türelemmel, hiszen két napról van szó, az meg hamarjában letelik. Dóri persze most akart velem lenni és nem két nap múlva, ezért a nyakamban csimpaszkodva próbálta elérni, hogy elvigyem magammal megmutatni a szobáját. Hosszasan kellett könyörögnöm neki, hogy maradásra bírjam. 

Mivel Anyának sem, és a Családsegítőnek sem jó a jövőheti találkozó időpontja, ezért elvileg jövőhéten nem találkozunk. Kérdeztem is az exemtől, hogy akkor most egy hétig nem látom a lányom? Elmondta, hogy attól még kimehetünk majd a játszótérre, tehát találkozhatom a lányommal. Megkérdeztem tőle, hogy elmegyünk e akkor vonatozni valamelyik nap, de ő nemet mondott, hiszen a bölcsőde miatt nem lehet. A gyerek ugyanis délig van bölcsiben, utána pedig hazamennek ebédelni és aludni, s mire a gyerek felébred, már nincs időnk a kirándulásra. Tehát a bölcsi miatt az ilyen lehetőségek a hétvégére korlátozódnak, s úgy kell terveznem mindent. 

Épp ezért is mondtam Dórinak, hogy vasárnap elmehetnénk vonatozni, ha Anya is beleegyezik. 

Általában a búcsúzáskor Dóri nem akar nekem puszit adni, és ma rájöttem, hogy miért nem. Dóri ugyanis a pusziadást a búcsúzással köti össze, ezért elképzelése szerint ha nem ad nekem puszit, akkor nem is búcsúzom el, vagyis ott maradok vele. Ezt már többször eljátszotta velem. Csak akkor adott nekem puszit, amikor anélkül voltam kénytelen elindulni haza, s ő látta, hogy most tényleg elmegyek. Most is ez történt: amikor kértem, hogy adjon puszit, ő nem adott, majd amikor látta, hogy eredménytelenül próbál meg ott tartani magával és ténylegesen elindulok hazafelé, akkor kiabálva rohant utánam, hogy ő puszit akar nekem adni. Tehát kombinál és trükközik a kicsikém... és hát látszik rajta, hogy össze van zavarodva, mert nem érti a történések okát. Nem érti, hogy Anya miért nem engedi fel apát hozzájuk ("Ez nem Apa lakása"), s nem érti, hogy miért nem engedi az anyja, hogy többet lehessen Apával. Nem érti, hogy Anya miért szól bele a játékunkba, miért tiltja tőle az apját, stb. Tisztán látom rajta a zavarodottságot, hogy nem érti ez miért van. És beismerem, hogy én sem értem. Nem értem, hogy Anyuci miért érzi istennek magát, ha a gyerekünkről van szó. 

(nem, nem megyek bele mélyebben, mert csak felbaszom magam)

Amikor Dóritól elbúcsúztam és elindultam haza, két sarokról odébb hallom, hogy a nevemet kiabálja a gyerek, amit a házak falai vertek vissza felém.

- Apaaaaa! Apaaaaa!!!

Pár lépésnyit gondolkodnom kellett rajta, hogy visszaforduljak e, és végül visszaszaladtam a házhoz, de mire a kapuba értem, ők már bementek a házba. Gondolom, Dórikám kiszaladt a lépcsőházból az udvarra, ahol nem látva engem ordítani kezdett, hátha meghallom őt és visszamegyek hozzá. Meg is hallottam, csak mire visszaértem, ők már nem voltak sehol.

Borzalmas érzés belegondolni, hogy mi játszódhat le a kislányomban. Mennyire kötődik hozzám, mennyire szeret, de az anyja nem engedi, hogy többet lehessünk együtt.

Miért nem jó neki, ha a szabadnapjaimon elmehegyek a gyerekért a bölcsibe, míg ő dolgozik? Nyugodtan dolgozhatna tovább, a gyerekkel meg elmennék addig ebédelni, nyáron meg beülnénk a cukrászdába, majd hazavinném, amikor az anyja is hazaért. Miért nem jó ez? A szomszédom így csinálja: minden nap ő megy a gyerekért a bölcsibe, megebédelnek, majd délután hazaviszi az anyjához. Dóri egész biztos imádná ezt.

Anyának miért nem jó, ha néhanap én megyek a gyerekért?

Megkérdeztem tőle, de nem válaszolt rá, illetve hülyeséget mondott. Azt felelte a kérdésemre, hogy ne zavarjuk össze a gyereket a beszoktatás alatt. Mondom neki, hogy ez hülyeség, ugyanis én nem a beszoktatásról beszélek, hanem arról, hogy elmehetek e én is a bölcsibe akkor, ha indulnak haza? Erre már nem felelt, de láthatóan nem akarta, mert hát ez az ő szent feladata vagy mi. Mit akarok én ott, amikor semmi közöm az ő életükhöz? 

Valami ilyesmiről lehet szó, és épp ezért is mondtam, hogy az exem még nem áll készen a feladatra, hogy kinyíljon. Ezt tudatilag kell elintéznie magában, amelyre jelenleg még nem áll készen.

Talán féltékeny?
Talán úgy érzi, hogy a gyerek jobban szeretne velem lenni, mint vele?

Szóval visszaszaladtam a házhoz, de a lányom már nem volt sehol. Még sokáig hallottam a fejemben a hangját, amint a nevemet kiáltja, és sokáig kísértett még másnap is. 

A gyerek, aki az apját hívja, de az nem jön...
Pedig jött, amit ő már nem láthatott.

A menü

Mogyorókrém evés

Kirakós játék




* Az helyesírás új szabályai szerint már nem ésszerű, hanem észszerű.