2017. március 25., szombat

Ötvenötödik

A múltkori kis balhénk ellenére most semmiféle szóváltás nem volt, olyannyira, hogy még csak nem is köszöntünk egymásnak. Március 13-án volt az ötvenötödik kapcsolattartásunk.

Aznap csak az udvaron tudtak nekünk helyet szorítani, mert egész nap foglalt volt az olvasószoba. Még szerencse, hogy sütött a Nap, különben nem tudom hol tudtunk volna játszani, ha mondjuk esik az eső vagy fúj a szél. Persze azért azt hozzáteszem, hogy hiába sütött a Nap, mivel délután három órakor már leszállóágban volt e fényes csillagunk íve, amely miatt már inkább volt hűvös, mint meleg. 

(Mivel a kislányom bölcsődébe jár, ezért csak délután tudunk találkozni, méghozzá háromtól ötig, amikor is már meglehetősen nap végi a hangulat)

Dóri az érkezésekor furcsálta, hogy miért nem megyünk be az olvasóterembe, s hiába mondtuk neki az anyjával, hogy az most foglalt, ennek ellenére többször is megkérdezte, hogy miért, és többször az értésemre adta, hogy ő most oda akar menni játszani. Sajnos nem lehetett, így láthatóan lehangolttá vált. 

Az első fél órát a kocsiban töltöttük, ahol megebédeltünk és beszélgettünk egy kicsit. Frissen sült sajtos pogácsa volt a fogás, majd Kinder-csoki és narancslé, amit Dóri nagy élvezettel tömött magába. Kérdeztem tőle, hogy milyen volt a bölcsiben, mire elmondta, hogy most nem sírt, hanem játszott a többi gyerekkel. Elmondta még, hogy ebédelt is, de azt már nem tudta, hogy mit. 

Sokáig beszélgettünk, és Dóri meglepően bőbeszédű volt. Olyasmiről beszélgettünk, hogy mivel szokott játszani, meg hogy merre járnak az anyjával és hasonlók. Elmondta, hogy nem szokta nézegetni a fényképeinket, viszont sokszor eszébe jutok. 

Pogácsaevés a Trabiban

Aznap nagyon nehezen indult be a kapcsolattartás. Dóri szeretett volna bemenni a szobába, de nem lehetett, mert az foglalt volt. Láttuk is, amint ki be járkálnak az emberek, Dóri pedig megjegyezte, hogy ők voltak a szobában. Mivel a motorját nem hoztam el aznap (pedig gondolhattam volna rá, hiszen tudtam, hogy az udvaron leszünk), ezért csak sétálgatni tudtunk a főépület körül. Nem sok kedve volt hozzá, ezért leginkább a karjaimban ülve járkáltunk fel s alá. Körbenéztünk mindenhol, ahol csak lehetett. Kérte, hogy menjünk le a pincébe, de sajnos a lejárati ajtó zárva volt, így hát megmutattam helyette a rügyező bokrokat és a kibújó hóvirágokat, meg minden mást, ami a tavasz eljövetelét hirdeti a kertben. 

A borostyánosban megcsodálta a friss hajtásokat

Az éledező természet látványa lebilincselte őt is: csodálva figyelte az álmos bogarak kószálását, s maga is kézbe vett egy ártatlan bodobácsot, miután kifejtettem neki, hogy nem kell tőle félnie, mert ártatlan kis teremtés. 

Egyedül attól félt, nehogy bemásszon a kabátjába

Lehajolva még egy "téltemető" nevű, frissen nyíló sárga virágot is megpuszilt, csakhogy teljes legyen a természet iránti rajongása. Meglestük a hangyákat, ahogy a napsütötte ágyásszegélyen sertepertélnek, majd bemutattam neki az éledező mohát, amely a délutáni napsütésben melengette a frissen felnövő hajtásait. 

Dóri eközben mindvégig az ölemben csücsült, és egyáltalán nem akart lekászálódni a földre. Ha egyszer is le kellett őt tennem valamiért, mintegy percnyi téblábolás után rögtön visszakéredzkedett a karjaimba. Mintegy órányit töltöttünk el így összeölelkezve, majd hirtelen ötlettől vezérelve birtokba vette a főépület melletti támfalat, ahol törött gallyakkal kezdett el játszadozni.

Ez a hely volt a legmelegebb a kertben


A Nap barátságosan melengette az arcunkat, és nem volt rajtunk kívül senki más az udvaron, aki megzavarhatta volna a játékunkat.

A böködés nagyon tetszett Dórinak

Ugrabugrálás a puha komposztban

Fél órával az időnk lejárta előtt már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Kis kergetőzés után bementünk a főépületbe, hogy átmelegedjünk egy kicsit, majd ott egy nyitva hagyott ajtón belépve körbenéztünk az ebédlőben. Megnéztük a tálalószekrények tartalmát, a tányérokat, késeket, villákat és kanalakat, majd éppen belefészkeltük volna magunkat a fotelba, amikor a recepciós hölgy utánunk eredve kitessékelt minket a folyosóra. 

Dóri ekkor már kétpercenként mondta nekem, hogy szeretne bemenni a szobába, ezért úgy döntöttem, hogy megnézzük vannak-e még odabent. Mielőtt átmentünk volna a melléképületbe, Dóri kért tőlem inni, ezért letéve őt a Trabira, előhalásztam a kocsiból az ivólevét. 

Szomjas volt a kicsikém

Miután beléptünk a melléképületbe, kopogtunk az olvasóterem ajtaján. A szoba ugyan foglalt volt, de tulajdonképpen nem zajlott a falai között semmiféle foglalkozás: egy családterepauta várakozott az ügyfeleire, akik mintegy fél óra múlva voltak várhatóak, így addig is beinvitált minket egy kis játékra. 

Dóri nagyon megörült a lehetőségnek, így gyorsan levettük a cipőnket és a kabátunkat, hogy minél inkább kihasználhassuk a rendelkezésünkre álló időt. 

Fura kis figurák

A terepauta hölgy érdeklődve kérdezősködött felőlünk, de pár mondatnál többet nem tudtam vele beszélgetni, mert különben nem tudtam volna odafigyelni Dórira, aki a boldogságtól megrészegedve egyszerre akart játszani mindennel. Megnézegette a hölgy játékait, majd fel akart ülni a szekrény tetejére, ezután elővette az építőkockákat, végül a telefonommal foglalta el magát. A szekrény tetején ülve büszkén mutatta a terepauta hölgynek, hogy lám, ő milyen bátor kislány, én pedig alaposan megdícsértem érte, hogy nagyon felnézek rá emiatt.

Tíz perc múltán viszont valamilyen oknál fogva tombolásba kezdett: az asztalhoz lépve lesöpörte a játékokat, majd elkezdte ütögetni a terepauta hölgyet. Hiába szóltam rá, Dóri annál erőszakosabban folytatta az ütlegelést. Felindulásában még a telefonomat és ledobta a padlóra. És persze mindezt hangosan nevetve...

Amikor megkérdeztem Dóritól, hogy ezt miért csinálja, a hölgy azt felelte, hogy féltékeny. Gondolom valami pszicho-dologról lehet szó, amihez magam nem értek. Talán arra célzott vele, hogy Dórit zavarja a másik nő személye, aki leköti az apját? Véleményem szerint inkább csak produkálta magát a gyerek és megakarta mutatni, hogy milyen erős és rafinált, fel sem mérve, hogy amit tesz az nem jó. 

Észrevettem amúgy, hogy amikor Dórit fotózom, ő direkt nem néz bele a kamerába, hiába kérem rá. Nem tudom ez miért van, de a pszicho-izéről jutott az eszembe.

Az időnk lejártakor sajnos szedelőzködnünk kellett, mert megérkezett a várva-várt család. Az előszobában való öltözködésünk közben volt időm megfigyelni őket. A nő egy kifent plázacica volt, flegma, sértődős arckifejezéssel, míg a férfi egy egyszerű, hétköznapi ember, megtörve és idegesen. Tipikus felállás: látni lehetett rajtuk, hogy a plázacica anyukánál van a gyerek, apa meg örül, ha láthatja a kölykét, ráadásul még anyukának állt feljebb valamilyen oknál fogva, ahogy az lenni szokott - legalább is ezt láttam rajtuk. A gyermekük egy két év körüli kisfiú volt, aki végigvágódott a földön, és láthatóan nem akart bemenni az olvasóterembe. Az apuka fel akarta őt emelni a földről, viszont a gyerek anyja miatt nem fért hozzá, anyuci pedig nem foglalkozott a gyerekkel, mert valamit szorongatott a kezében. Mint kiderült, a pénztárcáját markolta, s csak azután volt hajlandó lehajolni a gyerekért, amikor az apuka szólt neki. A nő erre idegesen hátranyújtotta a kezét egy "fogd már meg!" morgással az orra alatt, hogy apuci fogja meg végre a pénztárcáját, mert szeretné felvenni a gyereket. 

Dóri elámult a látottakon. Nem csak azért, mert - szerintem - magát vélte felismerni a földön elterülő kisfiúban, hanem azért is, mert a saját szemével láthatta, hogy mások is használják a szobát. El is mondtam neki, hogy ugyanúgy mások is itt játszanak a gyermekeikkel, mint mi. Megkérdezte, hogy miért, amire elmondtam, hogy abban a családban is veszekszik egymással Apa és Anya, és csak ezen a helyen tudnak játszani a gyerekükkel. Dóri nem értette, hogy otthon miért nem játszanak együtt, vagyishogy miért kell ide jönni játszani, amikor azt máshol is lehetne. Szerintem a mi esetünkben már tisztában van vele, hogy mi miért itt találkozunk, hiszen látja, hogy nem élek velük, és már érti azt is, hogy Anya nem akarja a Családsegítőn kívüli találkozásokat, de látszott rajta, hogy ennél a házaspárnál nem érti. 

Számomra az volt az elszomorító, hogy látszólag egy ugyanolyan amőba anyáról lehet szó ebben az esetben is, mint a miénkben. Bár a történetüket nem ismerem, de a plázacica anyukából áradt a rosszindulat és a sértődöttség. Annyi a javukra írható, hogy ők legalább eljöttek a családterápiára, míg az exemet nem tudtam rábeszélni a külső segítség igénybevételére. Hát ja, a legutóbbi bírósági tárgyaláson is azt hitte, hogy egy ilyen terápián minket akar összehozni a szakértő, és csak a bírónő felvilágosítása után értette meg, hogy egy ilyen terápián a problémáinkat beszéljük ki és arra keressük a megoldást, nem pedig minket akarnak összehozni. 

(Alapjáraton vannak problémák a fejében)

Miután Dórival ismét a szabadban voltunk, szomorúan vettem észre, hogy az anyja és egy felügyelő már minket keresnek az udvaron. Odakiáltottam az exemnek, hogy itt vagyunk, mire ő hátrakapva a fejét konstatálta, hogy valóban. 

A búcsúzás zökkenőmentesen lezajlott. Dóri ismét kérte az anyját, hogy hagy mehessek velük, de az anyja a szokásos dumával hárított, hogy nem lehet. 

Aznap egész délelőtt a kertben pakolásztam és a sufniépítéssel voltam elfoglalva, így mikor hazaértem, ugyanott folytattam a munkát, ahol abbahagytam. Összeszedtem a szemetet, a papír- és neylon-hulladékokat, amit pár szöggel átvert deszkával együtt elégettem. Már javában sötét volt, mire a tűz kialudt. Fáradtan és a lányomra gondolva dőltem az ágyba...