2016. december 11., vasárnap

Negyvenegyedik

A kislányom egy igazi, kedves kis társ. Egy jó barát, aki bár még semmit sem tud a világról, az önzetlen, tiszta szeretete példaértékű lehet mindenki számára.

December 9-én tartottuk meg a negyvenegyedik kapcsolattartásunkat, amelyről most nem szeretnék részletekbe menően írni, de azért pár érdekességet megemlítenék.

Dóri e napon ugyanúgy viselkedett, mint az ezt megelőző hetekben, azaz kiült az ábrázatára a tudat, hogy az olvasóteremben semmi újra nem számíthat, s épp ezért a karjait lengetve, egykedvűen toporgott a szoba közepén. Az asztalon már várta az elemózsiás doboz, ezért elsőként annak esett neki.

A Kinder-tojás a csúcs

A Kinder-tojással az a bajom, hogy mostanában tök gagyi cuccokat pakolnak bele, aminek még a gyerek sem örül. A meglepetés miatt imádja ugyan, de amikor megkaparintja a "játékot", keserű arckifejezéssel dobja le a padlóra. Többé hozzá sem nyúl. Azt hiszem a TV-reklámokban az erről készült videót kellene mutogatni, mert azok adnák vissza igazán a valóságot a tojással kapcsolatban. Legyünk őszinték: a Kinder-tojás egy nagy kalap szar, semmi több. 

A rajzolással és az építőkockával való próbálkozásom ismét kudarcot vallott, mert a gyereknek nem volt kedve bíbelődni velük. Ehelyett a táskámhoz rohant, hogy kivegye belőle a tabletet. Eleinte nem akartam neki megengedni, de aztán annyira könyörgőre fogta, hogy beadtam a derekam. Meglepetésemre viszont ezt is csakhamar megunta, mert az azon szereplő játékok már nem nyújtottak neki elég kihívást. Az összes feladatot probléma nélkül megoldotta, így egykedvűen tolta le magáról a készüléket, hogy aztán ismét unalomba essen. Jó, mondjuk ehhez az is kellett, hogy elmondjam neki, nem azért találkozunk itt hetente egyszer, hogy a tabletet nyomogassa, hanem azért, hogy játszunk egymással egy kicsit. Valamit érthetett belőle, mert amikor felkelt a kanapéról, kérdő tekintettel várta, hogy akkor csináljunk valami mást. 

Ekkor eszembe jutott, hogy nemrég szétszereltük a zenedobozt, amiben számára az volt a lényeg, hogy a csavarhúzót használhassa. Most elővettem a csavarhúzót ismét, de nem a zenedoboznak estünk neki, hanem az ajtó zárjának. 


Bár még egyedül nem tud a csavarhúzóval bánni, mégis kitörő lelkesedéssel segített a szétszerelésében, miközben minden egyes munkafolyamatot szemügyre vett. Elámult a zár működésének elvén, meg hogy a kilincsnek igazából mi a funkciója a zárral együtt. 


Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy a nyáron rengeteg hasonló elfoglaltságot tudtam volna neki biztosítani, ha élhetnék az elvitel jogával. 

(Törvény adta jogom, hogy a gyermekemet magammal vihessem, de nem tehetem, mert a Mélyen Tisztelt Bíróság a szabad mozgástér jogán valahogyan úgy ítélte meg, elegendő a számomra ez a heti két óra a Családsegítőben, és hát mit is akarhatok többet - lásd: Bírósági végzés, 2016. szeptember 5.)

A gyereknek igazi felfedezés lett volna a házam körüli építési terület, hogy csak egyetlen elfoglaltságot említsek meg a tömérdek más program közül. 

Mindegy. A lényeg, hogy Dóri a zár szét- majd összeszerelésétől annyira belelkesedett, hogy rögtön valami más kalandot követelt magának. Az ölembe véve megkérdeztem tőle, hogy mivel szeretne játszani, mire ő körbenézve a helyiségben a szekrény tetejére mutatott. 

- Tegyél fel szekrény... - mondta.
- Tegyelek fel a szekrény tetejére?
- Tegyél fel.

Hát jó, felteszlek - gondoltam, azzal feltettem őt az egyik könyvespolc tetejére. Dóri nagyon lelkes volt az elején, de aztán a szédítő magasság miatt elkezdett félni. Mutatta is, hogy szeretne lejönni. Miután ismét az ölemben kötött ki, mosolyogva konstatálta, hogy Apa ölében biztonságosabb.

Lekérezkedve a földre, azon nyomban a kanapéhoz rohant, ahol aztán villámgyorsan felmászott annak támlájára, majd a felügyeletem mellett végigegyensúlyozta magát a túlvégére. Itt átmászott a derékig érő könyvespolc tetejére, majd megkapaszkodva a két méter magas könyvespolc oldalában, elkezdett rajta felmászni. Meglepetésemre, egész ügyesen ment neki: a kezeivel megragadta a polc tetejét, majd a lábaival addig-addig keresgélt, mígnem a könyvek tetején állva felhúzhatta magát. És bár fogtam a fenekét, hogy le ne essen, Dóri a saját erejéből húzta fel magát. Egyedül a megfordulásban segítettem neki, mert a hasáról már nem tudott átfordulni a fenekére. 

A magasban aztán nagy örömmel jelezte, hogy ő aztán belevaló kis hegymászó, amit én lelkesen dicsérgettem. Lehuppanva az ölembe, büszkén mosolygott rám, hogy Apának milyen ügyes kislánya van. És hát igen, két évesen tényleg nagyon ügyes. Nem győztem gratulálni neki, amiért ilyen bátor kislányom van :)

A hátralévő időnket az udvaron töltöttük. Megkérdeztem Dóritól, hogy ki akar-e menni, amire egyből rábólintott. Összeszedtük a játékokat, majd felöltözve bepakoltunk mindent a kocsiba. Egy érdekes része van ennek is: a múltkor Dóri már segített vinni a szatyrot a kocsiig, és nem volt ez máshogy most sem. Ő maga kért rá engem, hogy hagy fogja a szatyor másik fülét (egy nagy kék ikeás szatyorról van szó), amit megengedtem neki, de a teher egészét én vittem a dupla fül másik felének emelésével. Dóri annak is nagyon örült, hogy legalább megfoghatta és együtt mehetett vele az autóig. Igazi kis társam lett a lányom. Már ez a közös "szatyorászás" is boldoggá tette, mert azt az édesapjával együtt tehette. Apával, aki az előbb megdicsérte őt a bátorságáért, és aki többször elmondta neki, hogy mennyire szereti és milyen büszke rá. Láttam Dórin, hogy a pozitív hozzáállásom fellelkesíti, és olyan dolgokat tehet, amivel a kedvemben járhat. Most épp a szatyorcipeléssel. Részt akart venni a feladatban, mert ezzel megmutathatja, hogy ő segítőkész és ügyes, hiszen nélküle Apának is nehezebb volna.

Nem is tudom ezt az érzést hogyan írhatnám le. Apróságnak tűnhet az egész, de nekem hatalmas élményt jelentett. A lányommal való kapcsolatom szorosabbra fűzésének egy pillanata. Egy pillanat, amikor összedolgozhatunk, kisegíthetjük egymást.

Aztán persze kicsit beültünk a Trabiba is, ahol zenét hallgattunk. Dóri kérte, hogy csináljak valami zenét, amit ő mocorgás nélkül hallgatott. Levette a kocsi ajtajáról a mágnes-golyót és kérdezte, hogy hol van a párja, mire én elmondtam neki, hogy az valahol az ülés alatt, mert begurult, amikor legutóbb (még a nyáron) játszott vele. 

Ezt a mágnes-golyót aztán egészen addig szorongatta, míg az anyja érte nem jött. Persze előtte még motoroztunk az udvaron, meg lemásztunk a pincébe is, de a golyót mindvégig ott melengette a markában. Nem is akarta visszaadni, mert annyira tetszett neki. Törtem a fejem, hogy engedjem e vagy sem, de végül visszakértem tőle, mert a karácsonyi ajándékának szánom majd, több más meglepetéssel együtt. Dóri végül határozott mozdulattal visszaadta, mert megértette amit mondtam. Nem ellenkezett, mert megbízott a szavaimban, vagyis hogy a golyót neki fogom adni, de még ahhoz várnia kell pár napot. 

A másik érdekes pillanatunk az volt, hogy amíg az anyja aláírta az átvételi papírokat, addig Dóri elindult a főépület bejárata felé. De nem is akárhogy: megfogta az egyik ujjamat és maga után vonszolt, hogy ne tudjak elválni tőle. Ugyanis nagyon jól tudta, hogy miután az anyja megérkezett, nekünk ismét búcsúznunk kell, és csak nagyon soká láthatjuk egymást ismét. 

Amikor visszamentünk az anyjához és az kérte, hogy üljön be a babakocsiba, Dóri nemet mondott, miközben továbbra is az ujjamat szorította. Méghozzá olyan erősen, amiből érezhető volt, hogy mindezt azért teszi, mert szeretné, ha továbbra is vele maradnék egy kicsit. Az anyja persze nem nézte jó szemmel, ezért többször is elmondta a gyereknek, hogy be kell ülnie a babakocsiba, mert indulnak haza. Dóri erre elindult az utcasarok felé és elmondta, hogy szeretné, ha elkísérném őket egy darabon. Ugyanis tisztán emlékezett rá, hogy egyszer már elmehettem velük az első villanyoszlopig, és hát szerette volna, ha ez most is így történik.

De nem lehetett, mert az anyja ránk rivallt. Csak pár lépést tettem meg Dórival a sarok felé, de Anyuci már mellettünk is termet, hogy megfogja a gyereket. Ő nem látta az arcát, de én igen, hogy Dórit milyen mély szomorúság fogta el.

Leguggolva elé elmondtam neki, hogy sajnos ismét el kell válnunk egymástól, de a Trabival mindjárt utánuk megyek (mint mindig) és integetek neki az ablakból. Megkértem rá, hogy ha mellé érek a kocsival, akkor kiáltsa hangosan, hogy Apa.

Úgy is lett: miután lelassítottam mellettük, Dóri sűrű integetések mellett hangosan kiáltotta nekem: - Apaaaaaa!!!

- Szia Kicsim! - válaszoltam neki. - Szeretlek!

Dóri pedig mosolygott rám, míg el nem tűntem a kanyarban.

A kapcsolattartások után ilyenkor mindig magamba zuhanok. Bár tele vagyok otthon munkával, de mindentől elmegy a kedvem. Nem tudok másra gondolni, csak is a kislányomra. Hosszasan sorolhatnám, hogy mennyire igazságtalannak tartom ezt az egészet, de nem teszem, hiszen az intelligensebb olvasóim nagyon is jól tudják, hogy miről van szó. Elszakítani egy szülőt a saját gyermekétől (és fordítva) nem szép dolog. És nem csak igazságtalan, de erkölcstelen is.

Az exemmel egyébként sikerült megállapodnunk valamiről. Mivel a Családsegítő Karácsonykor és a két ünnep között zárva tart, ezért tulajdonképpen az év utolsó hetében nem is találkozhatom a lányommal, ami ráadásul ugye Karácsonyra (is) esik, a szeretet ünnepére. A Családsegítőben szó volt róla, hogy mely időpontban legyen a pótlás, mire az exem az azt követő hetet jelölte meg. Vagyis a pótlás hetén kétszer is találkoznék a lányommal, csak épp Karácsonykor nem. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha a Gondola Étteremben tartanánk egy karácsonyi ebédet valamelyik nap, mire azt felelte, hogy az nem egy hivatalos pótlás, ezért ő ragaszkodik ahhoz, hogy a pótlás a Családsegítőben legyen. Hát jó, vettem a lapot; ezek szerint ismét nem karácsonyozom a kislányommal (mert a Mélyen Tisztelt Bíróság még mindig nem volt képes lezárni az ügyünket).

Aztán pár napra rá írtam neki SMS-t, hogy lemondok a Családsegítős pótlásról, ha cserébe 27-én beülünk a Gondolába egy ebédre, mire az exem ismét elmondta, hogy ő ragaszkodik a családsegítős pótláshoz. Erre kifakadtam, hogy miért nem képes engedni egy kicsit, hogy a lányommal karácsonyozhassak valahol???

Az exem válasza végül igencsak meglepett: ő nem a karácsonyi találkozás ellen beszél, hanem csupán a pótlás hivatalos formájáról, vagyis beleegyezik az ebédbe, de szeretné, ha a pótlást a Családsegítőben bonyolítanánk le. Vagyis a kapcsolattartáson felül ad nekem két órát egy ebédre a Gondola Étteremben!

Erre a mai napon szóban is visszatértünk: megkérdeztem tőle ugyanis még az elindulásuk előtt, hogy akkor jó e neki az, ha 27-én asztalt foglalok? Erre ő kijelentette, hogy a gyereket elhozza, majd két óra múlva érte jön, de őrá ne számítsak, mert nem lesz ott. Arra a kérdésemre, hogy miért nem, már nem válaszolt.

Ennek örülök is meg nem is. Egyrészt örülök, mert így kettesben lehetek a gyerekkel és nem szól bele senki a kapcsolattartásunk mikéntjébe, másrészt pedig kicsit elszontyolodtam, mert nem tudom az exemnek megmutatni, amit feltétlen látnia kell (és ahhoz nyugodt körülményekre van szükség). Magyarán meg kellene beszélnünk valamit, amely után mindent másképp látna az elmúlt eseményekkel kapcsolatban. Lehet, hogy ezt nem a karácsonyi ebédnél kellene megtenni, de sajnos ezen kívül nincs egy nyugodt percünk, hogy a problémáinkra szenteljünk egy kis időt. Talán lesz majd rá lehetőség máskor is, de mivel eddig semmiről nem lehetett vele beszélgetni, így kétlem, hogy a jövőben másként lenne bármi is. 

Ettől függetlenül persze örülök, hogy a kiscsajszimmal lehetek egy független, szeretetteljes két órát, ahol nagy vígan ebédelhetünk, majd kibonthatjuk az ajándékait. 

Sokat gondolkodom rajta, hogy milyen lenne, ha együtt élhetnénk hármasban az anyjával. Ha nem vesztünk volna össze, ha nem hagyott volna el, elrabolva tőlem a gyermekem. Folyton arra lyukadok ki, hogy egész álló nap a lányommal játszanék, foglalkoznék. Tenném ezt úgy, hogy ha el kellene intéznem valamit, akkor vinném magammal őt is. Szívesen mutogatnék neki mindent, ő pedig ezzel is csak tanulhatna. Ha egységes család lennénk, a lányom sokkal több dolgot ismerne, mint jelenleg. És állítom, hogy a gyerek leginkább az én társaságomat keresné, mint az anyjáét. Mondhatni, úgy csüngne rajtam a kis kópé, mint ahogy a kis majmok csüngnek az anyjuk hasán, amikor az a dzsungelt járja. 

Örülök a karácsonyi két órának.

Az exemre nézve mindenképp jó pont, hogy engedi. Már csak az a nagy kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban, hogy ezt önszántából teszi e, pusztán a lelkiismeret furdalás kivetüléseként, vagy pedig rábeszélésre? Remélem, hogy az előbbi, mert ez azt jelentené, hogy elindult benne valami a béke irányába, amivel a kislányunknak tehet jót...