2017. január 21., szombat

A legjobb barát

Negyvenhetedik alkalommal találkoztunk pénteken, azaz január 20-án, amely felemásra sikerült a korábbiakhoz képest. Szerintem a kislányom jól érezte magát a társaságomban, de nagyon is jól látszik rajta, hogy a hely már nem nyújt neki semmi felfedezni valót, ezért azt unja.

Az érkezésem után a Családsegítő alkalmazottja beengedett a szobába, majd nekiállt porszívózni, mert a takarítónő erre valamiért még nem kerített sort. Miután befejezte, pár mondatban összegeztük a helyzetünket.

Elmondta, hogy meglátása szerint már nem indokolt a Családsegítőbe járnunk, s mivel olvasta az ideiglenes végzésben foglaltakat (amelyben a fokozatosság elvéről szónokolnak), ezért nem is érti, hogy miért ragadtunk le a heti két óránál, ráadásul itt, a Családsegítő berkein belül, s miért nem bővítették ki az időmet többre, az elvitel jogával élve. Megmondjam őszintén, hogy ezt magam sem értem. Azt hiszem a "bírói függetlenségről" lehet szó, ahol a bíróságok nagy ívben szarnak a törvénykönyvekre, s ki-ki maga a saját íze szerint hoz döntést, tönkretéve ezzel az apák és gyermekeik életét. 

(Ajánló: A józan észtől független bíróságok)

Elmondtam, hogy megvárom a február elsejei tárgyalást, s majd csak annak kimenetelétől teszem függővé, hogy miként lépek tovább. Már csak e sorok közt jegyzem meg, hogyha az Elsőfok ismét elutasítja az elvitel jogát, akkor pert indítok az illetékes bíróság ellen, valamint veszek egy hangosbeszélőt és kimegyek az Országház elé tüntetni, ahol felhívom a képviselők figyelmét a sorozatos törvénytelenségre, ami a bíróságokon zajlik. A visszajelzések alapján elmondhatom, hogy ehhez jó pár apuka csatlakozni fog, tehát már most borítékolható a társadalom figyelme is. Ha pedig ez sem válik be, akkor jöhet a polgári engedetlenség (lásd: Polgári engedetlenség), annak minden bájával együtt.


Tehát így indult a nap, s türelmesen vártam a kislányom érkeztét, aki mintegy három percen belül meg is jött. 

Amikor benyitottak az előtérbe, a Kicsikém széles mosollyal az arcán üdvözölt engem: 
- Szia, Apa! 
- Szia Kislányom! - válaszoltam, majd leguggoltam elé, hogy adjak neki egy puszit.

Dóri most nem jött oda hozzám, hanem kikerülve engem benyitott az olvasóterembe, ahonnan csak azután jött ki, miután az anyja hívta, hogy vetkőzzenek le. Hiába kértem, hogy adjon egy puszit, ő szégyellősen de mosolyogva közölte, hogy nem ad.

- Nem adsz Apának egy puszit? - kérdeztem.
- Ne adok - felelte.
- Pedig úgy örülnék neki... - sóhajtottam, de Dórit nem hatotta meg.
- Adj egy pusziiit - kérleltem ismét.
- Nem adok.

Hát jó, nincs mit tenni, akkor menjünk játszani. Miután lekerült róla a csizma és a kezes-lábas téli bunda, elfoglalhattuk a helyünket a szobában, ahol végre kettesben maradtunk. Odabent persze már más volt a felállás: ismét megkérdeztem Dóritól, hogy kapok-e tőle puszit, mire ő nagy boldogan odaszaladt hozzám és egy hatalmasat cuppantott a számra.

- Köszönöm, így máris boldog vagyok - mondtam, aminek láthatóan nagyon örült.

Határozott jókedvvel ült le az asztalhoz, ahol már sorba raktam a reggelijét: csirkés szendvicset, sült szalonnát és csokit tettem elé egy kis őszibaracklével együtt. 

Terülj-terülj asztalkám

- Mit szeretnél enni? - kérdeztem. - Kérsz csirkés szendvicset?
- Nem - felelte Dóri, majd elkezdte kibontani a Kinder-csokit.
Mivel többszöri kérdésre is nemet mondott, ezért magam is elkezdtem enni. Dóri mindeközben nyugodtan ült mellettem a csokiját majszolgatva, majd figyelte, hogy mit csomagolok még ki a másik papírból. Abban pedig lám, egy hatalmas sült szalonna szelet volt elbújva.

- Kérsz belőle? Finom sült szalonna - kérdeztem tőle.
Dóri nézte-nézte, majd miután nem tudott dönteni, az orra elé tartottam, hogy szagolja meg.
- Szagold meg milyen jó illata van - mondtam.
Dóri így tett, s láthatóan összefutott a  nyál a szájában.
- Nos? Kérsz belőle?
- Igen - felelte, mire letörtem belőle egy darabot, amit átnyújtottam neki. 

Az első óvatos nyalogatás után hamar rácuppant a szalonnára, amit egész addig nem is hagyott abba, míg egy falatnyi is maradt belőle; önfeledten nyúlva el a kanapén, hangos cuppogás kíséretében szopogatta a füstölt, sós szalonnavéget.

Csoki és szalonna

Mondtam neki, hogy amíg a szalonnát eszi, rakja le a csokit, mert az mindjárt elolvad a kezében. Dóri lerakta, majd folytatta az evést. 

Közben megkérdeztem tőle, hogy mit csinált mostanában, de nem tudta elmondani. Kérdeztem, hogy jó volt e nálam lenni a múltkor (lásd: Első alkalom), amire azt felelte, jó. Elmondtam neki, hogy nemsokára elkészül a szobája, és ha jön a tavasz, akkor Anyával megint eljöhetnek hozzám és akár ott is aludhatnak nálam, és majd sokat fogunk játszani meg kirándulni. Dóri szemlátomást örült a hallottaknak, s miközben beszéltem hozzá, ő mindvégig türelmesen figyelt. Látszott rajta, hogy jól érzi magát a társaságomban, én pedig próbáltam rájönni, hogy vajon mire gondolhat olyankor, amikor az apjával van kettesben. Sajnos ez nem tudható, hiszen bármi járhat Dóri buksijában, s ha ő nem mondja el nekem (és hát hogyan is mondhatná el még két évesen), akkor csupán a reakcióiból lehet kikövetkeztetni valamit az érzéseiről.

Nagyjából fél órát töltöttünk el az evéssel, majd egy gyors kézmosás után elővettem a laptopot, hogy bemutassam neki Krtek-et, közismertebb nevén a Kisvakondot, gyermekkorom legcukibb sztárját. 

Legnagyobb meglepetésemre szó nélkül figyelte az eseményeket, aminél egy-egy pillanatban - a közérthetőség kedvéért - elmagyaráztam neki, hogy mi történik épp.

Kisvakond a városban

Annyira belefeledkezett az apró kis fekete vakond kalandjaiba, hogy észre se vette, de lassan belefészkelte magát az ölembe (egy újabb szalonnadarabot rágcsálva). Néha  persze ő is megszólalt, mint például amikor Nyuszi és Süni is felbukkant a vásznon, ahol Nyuszit megkergette a kutya, de alapjában véve teljes egészében a mese hatása alá került, s csendben figyelte az eseményeket. 

Fél óra múltán elfogyott a szalonna, ő pedig a sós íztől alaposan megszomjazva kiitta a kis itókáját, amit ráadásul még gyorsan után is kellett töltenem, mert kért még egy kicsit belőle. Miután a következő adag ivólevet is félig megitta, újabb rajzfilmet akart. Mivel három vakondos történetet már megnéztünk, próbaképp elindítottam neki a Muppet Show egy részét, hátha viccesnek találja a kis idétlen izéket benne.

Muppet Show

A Manha-Manha végtelenül idétlen figuráit sosem bírom ki nevetés nélkül, így most is felnevettem, amint azok elkezdtek énekelni. Azt hiszem egy "infantilis" apuka nem is viselkedhet másként (utalok ezzel a pszichológiai vizsgálat megállapítására), viszont Dóri nem értette, hogy Apa miért nevet oly bőszen, amikor ezek az izék - amiket ő még sosem látott - nem is olyan viccesek. Pedig azok, nagyon is azok, de be kell látnom, hogy a Muppet Show nem is annyira a gyerekeknek, mint inkább a felnőtteknek készült. 

A Mimi-hez érve Dóri megkérdezte, hogy ez mi, mire elmondtam, hogy ő Mimi.
- Mi ez, Apa?
- Mondom, ő Mimi. Ez a neve.
- De mi eeeez? - kérdezte ismét.
- Háát, Kislányom... ő egy bábfigura, akit úgy hívnak Mimi, és aki folyton folyvást énekel.


Dóri elképedve nézte Mimit. Azt hiszem egy újabb csodát mutattam be neki, amitől még a lélegzete is elállt. És bár nem értem el vele nagy sikert, de az ismeretanyagot egész biztosan sikerült kibővítenem a fejében. 

A rajzfilmes délelőttünk után mindössze fél óránk maradt a hátralévő időnkből, ezért olyat kellett kitalálnom Dórinak, amit ő is szívesen játszik. Csakhogy nem volt semmi más, amivel szórakoztathattam volna. Rajzolni, szekrényt mászni nem akart, s amikor építettem neki barlangot a kanapé párnáiból, abba sem akart belemászni. Látszott rajta, hogy unja már a Családsegítő olvasótermét, s hiába teszek elé bármit, nincs kedve vele játszani. 

Megkérdeztem tőle, hogy van e kedve mesekönyvet nézegetni, de nem volt. Megkérdeztem, hogy kimenjünk e az udvarra havat gyúrni, amihez ugyan lett volna kedve, de amint megtudta, hogy ahhoz össze kell pakolnunk és fel kell öltöznünk, inkább lemondta. 

Apa sapkáját próbálgatva

Csak úgy tudtam mosolyt csalni az arcára, hogy lefeküdvén a földre, belecsavartam magam a szőnyegbe. Dóri erre hangosan felnevetett, majd megkereste a szőnyeg nyílását és benézett rajta. Szerintem az anyja erre azt mondta volna, hogy egy idióta vagyok, de Dórinak annyira tetszett az apja bolondsága, hogy nem is tudta abbahagyni a nevetést. 

Mit is lehet tenni ezen a helyen, ha már nem lehetünk szabadok?

Ha nem is tudtam a gyermekemmel játszani, de legalább nevetést csaltam a torkára és jókedvet a szívébe, amivel kitörölhetetlen emlékeket hagytam hátra magamról. Nem tudom hogyan alakul majd a kettőnk kapcsolata, de minden bizonnyal olyan kép marad meg benne az apjáról, mint aki vicces, idétlen dolgokat csinál és szórakoztató. 

Eszembe jutott erről a pszichológiai vizsgálati eredmény, ahol azt írták rólam, hogy "kissé infantilis megnyilvánulás is tapasztalható volt a vizsgálat során", amivel maximálisan egyet tudok érteni, tekintve, hogy aki Mimin meg Manha-Manhán nő fel, az többé "normális" ember már nem lehet. Megmérgezte a lelkem, amitől gyermekded maradtam, de végeredményben tök mindegy milyen vagyok, ha azt a kislányom maximálisan élvezi.

Na mindegy, ez van.

Az időnk lejártával az exem megérkezett Dóriért, aki viszont maradni akart még, hogy Apával játszhasson. Ezt persze nem lehetett.

Nagy nehezen sikerült őt felöltöztetnünk, majd mikor el akartam tőle búcsúzni a kapuban, Dóri nem akart menni. Felvéve őt az ölembe elmondtam neki, hogy sajnos el kell, hogy engedjen, mert nem lehetünk együtt, viszont biztosíthatom róla, hogy nemsokára meglátogatom őt otthon, s akkor játszunk megint pár percet. Dóri nagyon is értette, hogy miről van szó, és épp ezért nem akart az ölemből kikászálódni. A múltkor sikerült elérnie, hogy hazáig kísérjem őket, így ismét bepróbálkozott vele, méghozzá úgy, hogy amikor le akartam őt tenni a földre, felhúzta a lábait. 

Az anyja többször elmondta, hogy menniük kell és álljon a lábára, de Dórit egy csöppet sem hatotta meg az anyai intelem. Én is kérleltem, de csaknem akarta letenni a lábát.

Visszavéve őt az ölembe a szemébe néztem.

- Kicsim, súghatok neked valamit? - kérdeztem tőle.

Dóri oldalra fordítva a fejét jelezte, hogy mondhatom.

- Hidd el, hogy én is játszanék még veled, de sajnos nem lehet - kezdtem el a mondókám, majd folytattam: - Nemsokára találkozunk ismét. Nagyon hamar eltelik ez a pár nap, és akkor megint játszunk valami érdekeset. De addig is tudnod kell, hogy nagyon-nagyon szeretlek... és te vagy a legjobb barátom.

Dóri, a "te vagy a legjobb barátom" rész elhangzása után hirtelen rám nézett, majd édesdeden elmosolyodott. A kis szemei boldogan csillogtak rám, s tisztán láttam bennük, hogy minden szót értett, amit mondtam. Teljes egészében tudatosodott benne, hogy ő Apa legjobb barátja, s láthatóan meghatódott tőle. Talán ilyet még sosem mondott neki senki ezelőtt. 

Megértve, hogy sosem fogom őt elhagyni, s csupán pár napra kell elválnunk egymástól, lekéredzkedett a földre és elindult Anyával haza.