2016. szeptember 27., kedd

Harmincadik

Szeptember 23-án értünk el a harmincadik kapcsolattartásunkhoz. A harmincadikhoz, annak ellenére, hogy a Tisztelt Bíróság a fokozatosság elve mentén halad - elvileg, vagyis már régen ki kellett volna bővíteniük ezt az időt négy majd hat órára.


Nem is papolok erről többet, hiszen mindenki érti a lényeget. Harminc hét az kétharmad év. Nem rövid idő, ami a "fokozatosság elvétől" fényévekre áll. A Bíróság - állítólag - fokozatosan szoktatja az apához a gyermeket, az anya pedig - elvileg - nem akarja elvenni a gyerektől az édesapját, de valahogy egyik sem jön össze nekik, pedig annyira akarják. 

Hát jó, ez van. Hetente két óra és kész. 

A kislányom szerencsére ebből még semmit sem ért, és minden egyes alkalomnak örül, amikor velem találkozhat. E napon ugyan nem tárta ki a karjait felém, de szemlátomást odáig volt a boldogságtól, amikor meglátott engem a kapuban állni.

A foglalkozás pedig a megszokott mederben haladt tovább ezen a napon is: elfoglaltuk a Családsegítő olvasótermét, ahol végre kettesben lehetett apa és lánya.

Dóri elsőként a filctollakat kérte "jajsz", azaz "rajz" szóval, majd miután papírt kapott és filctollat, nekiállt rajzolni valami szépet. A munkáit egy spirálfüzetbe gyűjtöm, amit reményeim szerint nagyobb korában majd átadok neki, mint emléket. 




A rövid rajzolás után következett a tízórai. Az alábbi képen látható a mai menü, amelyekbe bele-bele kóstolt, de nem ette meg mind.


A zenedoboz ma is egész végig szólt. Egyre több funkciót, s így egyre több zenét fedezünk fel rajta, így mindkettőnknek van benne némi újdonság. Dóri is észrevette, hogy a gombok nyomogatásával kombinálhatja a zeneeszközöket, amivel újabbnál újabb dallamokat találhat ki. 


Zenehallgatás közben jól esik egy kis ugrabugra. Ilyenkor kérésre barlangot készítek a párnákból, amit Dóri ide-oda többször is végigjár. 


De van olyan is, hogy miután összedöntötte a barlangot, maga építi újjá - több kevesebb sikerrel. Szeret rajtuk ugrálni, de nagyon oda kell figyelnem, hogy mit csinál, nehogy véletlenül kipattanjon róla és kizuhanjon a földre.



Miután kiugrálta magát a Kincsem, leült a földre és kezébe vette a könyveit. Ennek roppant megörültem, hiszen ezidáig a kérésemre se akart velük foglalkozni, most pedig nagy érdeklődéssel lapozgatta őket.


A kis bocis könyvet végig is lapoztuk.


Közben telefonhívásom volt, amit muszáj voltam lebonyolítani. A kislányom eközben átolvasta a többi könyvet is:


A zenedobozban lévő elem végül harminc hétnyi két-két órás működés után megadta magát, így elemcserére volt szükség. Miután elővettem a csavarhúzót és eltávolítottam a fedelet, Dóri érdeklődve kuporodott le mellém, hogy megfigyelje mit is csinálok a játékával. Az elemcsere után visszacsavaroztam a fedelet, majd Dóri akaratának eleget téve hagytam, hogy ő is végigcsinálja mindezt. Ugyanis annyira megtetszett neki amit csinálok, hogy rögvest ő is elemet akart cserélni. 

Hihetetlen jó megfigyelőképességgel rendelkezik, ezért alig-alig kellett kiigazítanom a mozdulatait. A fedlapot végül egymaga eltávolította, majd egymaga vissza is csavarozta. nekem pedig leesett az állam. 


Az időnk vége felé elővette a múltkor már kipróbált elfoglaltságát, azaz, hogy bedob a kanapé mögé valamit, amit aztán velem vetet ki. Most azonban nem vettem, hanem elmondtam neki, hogy ha bedobta azt a valamit a fal tövébe, akkor menjen le érte és vegye ki ő maga. Dóri nem sokat vacilált rajta: szépen felkapaszkodott a kanapé tetejére, majd a segédletemmel leereszkedett mögé. Miután kiadta, amit bedobott, kérlelt rá, hogy vegyem ki.

- Óóó, ha ilyen ügyesen le tudtál menni, akkor biztos vagyok benne, hogy fel is tudsz mászni - mondtam, mire Dórim nekirugaszkodott, hogy kimászik, de olyan magas volt a kanapé pereme, hogy el sem érte.

A résen át aztán kérlelni kezdett, hogy vegyem ki:

- Apaaaa, vegyél ki légysziiiii!

- Nem férek ki, Apa!

- Kérlek Apaaa, naaaaa...

Persze a végén azért megkönyörültem rajta és kivettem őt a fal mellől. A karomban tartva aztán elmagyaráztam neki, hogy felelősséggel tartozunk a cselekedeteinkért, így tehát, ha valamit elhajítunk, azt vagy fel kell vennünk, vagy örökre elveszítjük. Tehát, ha valamit bedob a kanapé mögé, az lehet, hogy ott is marad. 

Azért még hozzátettem azt is, hogy ha bármiben segítségre volna szüksége, akkor rám mindenben számíthat, s nem kell félnie, mert nem hagyom el soha. 

Dóri minden szavam itta, s ezt úgy fejezte ki, hogy mindvégig a szemeimbe nézve figyelte a mondandómat. Közben többször is megsimogattam a buksiját, jelezve, hogy szeretem őt és fontos a számomra. 

A kapcsolattartásunk tulajdonképpen ezekből az elemekből állt. Az e heti két óránk úgy telt el, mintha nem is lett volna.

A kislányom anyja ma rendkívül kedves volt és mosolygós, úgyhogy békével zártuk a gyermek átadását-átvételét, amit a kislányom is jókedvvel honorált. 

Ez történt tehát szeptember 23-án...