2017. június 18., vasárnap

Játszóházban

17-én találkoztunk ismét Dórival. E napon olyan kalandban volt része, amelyet eddig nem élhetett át még senkivel. 

Érkezésemkor, miután a bejárati ajtónál megnyomtam a csengőt, az emeleti ablakon át rögtön felcsendül Dóri kiáltása:

- Apaaaa! Megjött Apaaaa!

Már várt rám, Édes Kincsem! Nagyon jól tudta, hogy jövök érte (ami egyenlő egy kalandos nappal), így amikor az anyja lehozta őt az ajtóba, Dóri azon nyomban felcsimpaszkodott az ölembe, majd kijelentette: - Most átölelem Apát! - azzal gyengéden átölelte a nyakamat, majd adott egy puszit.

Még sosem csinált ilyet, és eddig mindig nekem kellett pusziért könyörögnöm neki, most pedig önszántából tette mindezt. Szuper! Ezekszerint valamit mégiscsak jól csinálok, ha a gyermekem ennyire jól érzi magát velem.

Előző nap még nem tudtam hová menjünk, de végül estére rátaláltam egy játszóházra Solymáron, ahová a mai nap el is látogattunk. Viszonylag könnyen megtaláltuk, mert a főút mentén végig ki volt táblázva az irány. 

Amikor beléptünk az épületbe és Dóri az üvegajtón át megpillantotta a játszóház építményeit, úgy felpörgött, hogy alig lehetett őt visszatartani. Miután levettük a pulcsit és a cipőt, majd kifizettem a belépőt, Dóri szabad utat kapott: indulhatott a buli!

Édes kis Drágám azt se tudta hová menjen először, mert annyira magával ragadta őt a látvány: hatalmas felfújt légvárak az egyik oldalon, gumis, kipárnázott háromszintes mászóházak a másikon, kék-zöld-piros és sárga színpompa mindenhol, és egy rakás visítozó kisgyerek, akik már önfeledten játszottak. 

Dóri először a légvárra pattant fel, ahol azon nyomban pattogott egy sort:



Annyira ráérzett a dologra, mintha játszott volna már ilyesmivel, viszont sosem hallottam még róla, mert senki sem mesélte.

Amikor le akart jönni a légvárról, pattogva közelített felém, majd úgy ahogy van nekem is pattant, szinte felborítva engem. Szerencsére el tudtam kapni, így nem zuhant ki a padlóra. Hát igen, tanulni kell ezt is...

Ezután a légcsúszdát vette célba, ahol teljes erőbedobással mászott fel rá, majd csúszott le onnan:



A következő kört már videón is megörökítettem:



Hatalmas élményeket élt át ezekben a percekben, amelyet vele együtt éltem át én is, hiszen láttam a gyeremekemet határtalan boldogságban úszni. Kicsikém nem győzött egyik helyről a másikra futkosni, hogy bele-bele kostoljon a különféle élményekbe. Azt se tudta hol legyen, így a lehetőségekhez mérten ott volt mindenütt...

A csillagvizsgáló gömbben

A tér-idő kapun át

A mélységes mély szakadék felett

A Labirintus-csarnokban

A Délibáb-teremben

A Nagy vízesésen átkelve

...majd a nagy lefolyóban a szabadulás felé

Persze mindezt Apával is végig kellett csinálnia, úgyhogy párszor kettesben másztunk végig a félelmetes kalandpályán.

Dóri ilyenkor mindvégig figyelemmel kísért és hívott maga után, hogy kövessem őt bátran, de a sok-sok törpét kerülgetve ezt csak igen nehezen és lassan tudtam kivitelezni. Dóri persze nem állt le:


Nem is tudom hogy írjam le azt az eufóriát, amit átélt akkor. A lényeg, hogy amit lehetett kipróbált. Labdázott és motorozott is, de amint megpillantott valami mást, egyből abbahagyta amit csinált, majd belekezdett abba a másik dologba, hogy teljes legyen az élmény.



Persze minden játék rejt magában némi veszélyt, úgyhogy Dóri sem úszta meg a kalandozást szárazon: az egyik pillanatban váratlanul elbotlott, majd a gumiszőnyegbe beverte a száját. Nem nagyon, de ez a kis esés is épp elég volt arra, hogy 40 percnyi játék után inkább leüljön pihenni. Talán rájött, hogy nem érdemes a határokat feszegetnie, mert annak csak baleset lehet a vége.

Pici vér is kiserkent az ajkából, amelynek megérezvén az ízét, majdnem (de csak majdnem!) elpityeregte magát, amit csak azért tudott visszatartani, mert Apa ott termett mellette és megvígasztalta:

- Ohhh, semmi baj Kicsikém, előfordul az ilyen... - mondtam neki, majd megvizsgáltam a sérülés helyét. - Nem is látni semmit. Dörzsölgesd az ajkaddal, és akkor hamar elmúlik.

Dóri úgy tett, mint ahogy a nagylányok szokták szétdörzsölni az ajkaikkal a rúzst, és láthatóan jobb lett neki.

- Nem fáj, Kicsim? - kérdeztem.
- Nem fáj. 
- A fogaid sem?
- A fogaim sem.
- Na, akkor minden rendben lesz. Lehet egy picit bedagad, de nem kell félni, nincs semmi baj. Én is sokszor megsérültem gyerekkoromban, de ez ilyen, ha az ember ugrabugrál.

Dóri teljesen megnyugodott a szavaimra, és azt hiszem azért, mert bízott bennem és a tapasztalataimban.

- Kicsit csípni fog, de holnapra már kutya bajod se lesz - simogattam meg a buksiját.
- Apa, megnézem tükörben - válaszolta Dóri, így tehát elindultunk mosdót keresni.

A mosdóban megnézte az ajkát a tükörben, de mivel nem látot semmit, ezért nem is aggódott tovább. Gyorsan elfelejtve az egészet kezet mosott, majd kiöblítette a száját.

Mire a cipősszekrényekhez mentünk, már teljesen lecsitult a kezdeti pörgésből, úgyhogy nyugodtan ment az öltözködés. Közben megette a tízóraiját:

Kinder-tojást...

...és tejszeletet


Evett még egy kis vaniliás-mazsolás krémtúrót is, de azt hiszem annyira nem jött be neki, mint reméltem.

Az órámra pillantva megállapítottam, hogy van még hátra két óránk! Juhééé..!

Meglepett, mert az eltelt idő többnek tűnt, mint ahogy az valójában volt. De mit is csináljunk még a maradék két órában? Hát menjünk ebédelni...

Megkérdeztem Dóritól, hogy éhes-e, mire elmondta, hogy igen.

- Menjünk ebédelni? - kérdeztem.
- Menjünk ebédelni - adta ki az utasítást.

Szerencsére a játszóházzal szemben volt egy kisebb étkezde, úgyhogy átsétálva a parkoló túlfelére, máris rendelhettünk valami finomat. Nem volt nagy választék, de ami volt, az nagyon jól nézett ki. Sorban megnéztük mindegyiket, majd Dóri szemre kiválasztotta a magának legmegfelelőbbet. Valami sajtos-tejszínes cucc volt hússal és krumplilángossal:

A felét ő ette meg, én csak a nyomokat tűntettem el


Az ebéd befejeztével még mindig a rendelkezésünkre állt mintegy másfél óra, úgyhogy úgy döntöttem elmegyünk hozzám és játszunk ott is valami jót. Dóri nagyon megörült neki, úgyhogy pik-pakra nálam is teremtünk. Szerencsére csupán 10-15 perc távolságra laktam, így nem ment el idő az utazásra.

Homokozni jó, főleg akkor, ha van mellé egy kis víz is


Dóri a játszóház után többször is kért inni, de akárhányszor a kezébe adtam az üdítős palackját, ő felszisszenve jelezte, hogy csípi a száját az ital.

- Sajnos a sebet csípni fogja még egy darabig, főleg a savas üdítők - világosítottam fel, mintha értené, hogy mik azok a savas üdítők. Ő próbálkozott az ivással, de mindúntalan felszisszent a csípés miatt.

Amikor közeledni kezdett az időnk vége, felhívtam rá Dóri figyelmét, hogy sajnos lassacskán készülődnünk kell. Láttam rajta, hogy érti, de egyáltalán nem vett róla tudomást. Egyszerűen nem akart menni és kész. Fél órát hagytam a műveletre, amiből húsz perc ment el kérleléssel, kergetőzéssel és különféle dzsudó-fogásokkal. Szegénykém nagyon szenvedett a tudattól, hogy haza kell mennie, és többször is kért rá, hogy maradjunk még játszani. Muszáj voltam leggugolni elé elmagyarázni, hogy csak három óránk van egy héten, és ha elkésünk, akkor Anya dühös lesz ránk és legközelebb nem fogja őt elengedni játszani. Minden szót értett, de nem akarta, hogy így legyen. 

Végül persze elindultunk végre, de még így is meg kellett állnom a bolt előtt, hogy a kérésének eleget téve, vegyek a szomjára valami szívószálas üdítőt. Ezt csupán azért említem meg, mert miután a kezébe adtam a dobozt, ő szándékosan megnyomva azt, direkt a nyakába locsolta a tartalmát. Csupa szőlőlé lett a nyaka és a pólója, amikor pedig rászóltam, hogy ezt ne tegye, ő gúnyosan nevetett. Még az hiányzik, hogy az anyja megint azt harsogja, hogy csupa vizesen vittem haza a gyereket...

Amikor megérkeztünk, Anya megkérdezte Dóritól, hogy mit evett, ő pedig sorban el is mesélte mindet. Aztán közbeszóltam, hogy pudingot is evett (de csak mert nem jutott eszembe a szó, hogy "krémtúró"), mire Dóri kijavított, hogy nem is evett pudingot.

Édesem, hát persze, hogy nem :)

(Kicsit ciki volt, mert olyannak tűnt, mintha hazudnék, amin Dóri kapott rajta. Kis őszinte! Vajon mit gondol most rólam?)




Hát ez volt a mi eheti három órás találkozónk...